Érje meg a huszadikat is!

J. Garai Béla


Egy híján tíz

Márton Attila

Friedrich Anna
Friedrich Anna

Mesél a szerb rovat

Gondolnák-e, hogy napi két hírnek magyarról szerbre történő fordítása rendkívül izgalmas, olykor szenvedélyeket, máskor dacos reagálásokat kiváltó feladat, amely nemegyszer a történelembe való kalandozást, a kapcsolódó információk áttekintését, a hír előzményeinek vagy következményeinek az elemzését is igényli? Én nem gondoltam, hogy ilyen izgalmas feladatra vállalkozom, amikor fél évtizeddel ezelőtt a Vajdaság Ma alapító főszerkesztőjének igennel válaszoltam az erre vonatkozó felkérésre.
A A A A
Mesél a szerb rovat : illusztráció

Imre a gyakorlott szerkesztő laza eleganciájával mondta, hogy naponta csak két hírt kellene lefordítani szerbre, hogy a portálra látogató szerb nyelvű olvasóknak betekintésük legyen a vajdasági magyarok, és általában a magyarság életével kapcsolatos legfontosabb információkba. Ó, hogyne, mondtam a rutinos újságíró laza felületességével, és átvillant az agyamon Belgrád fogalma, s elárasztott annak az egykori Belgrádnak a hangulata, amit nagyon szerettem, még akkor is, amikor elkapott a vizsgadrukk és a szorongás. Végigpörögtek a belgrádi bölcsészkarra, a vizsgákra való rohanások, lelki szemeim előtt megjelentek a tankönyvet helyettesítő óriási szerb szkripták általános pszichológából, szociálpszichológiából, fiziológiából, filozófiából, genetikából, munkapszichológiából, pedagógiából, terápiából... – majd gondolatban ott találtam magam újságírói pályafutásom egyik izgalmas, a belgrádi tudósítói megbízatás elején a legszebbnek, a vége felé (a Jugoszlávia szétesését és a háborút sejtető években) pedig a legszomorúbbnak mondott helyszínén, az akkor még jugoszláv szkupstina újságírói szobájában. Ezek voltak azok a helyek – az egyetem és a parlament –, ahol a kommunikáció első perceiben gyakran magyarul gondolkodtam és szerbül beszéltem olyan helyzetekben, amelyeknek tétje volt. Ugyan mi tétje lenne napi két hír fordításának magyarról szerbre? – egy kis agytorna és kész, mondtam magamnak, amikor a kimondott igen visszacsengett a fülemben. És valóban, egy kis agytorna, és kész, hiszen kétnyelvű környezetben a fordítás a mindennapi életünk része, jómagam meg már annyit fordítottam pályafutásom során. Ráadásul igazi újságírói rutinmunka naponta átgondolni, hogy mi lehet érdekes a szerb olvasóközönség, mindenekelőtt a szerb hírválogatást olvasó szerb kollégák számára, hogy az itt megjelent híreket, információkat átvegyék, és még szélesebb közönség számára tegyék hozzáférhetővé.

Ez a munka mégsem csak ebből áll, rájöttem én erre hamar, az évek során pedig teljes bizonysággal állítom. Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy olyan híreket válogatok, amelyekről tudom, hogy a szerb sajtó biztosan nem idézi, esély sincs arra, hogy bárhol is megjelentessék. De tudom, hogy a szerb kollégák nézik a rovatot, és ők el fogják olvasni az ott leírtakat – és ez a tudat hajt és kerget tovább az aktuális hír kibővítése felé, és olykor némi történelmi háttér fél mondatban történő odaszúrására kényszerít. Dacpolitika? Az igazság terjesztésének igénye? Szembeállítás azzal, amit tagadnak vagy más színben tüntetnek fel a szerb közvélemény előtt? Vagy egyszerűen dicsekvési kényszer, hogy lám, mi magyarok ezt is tudjuk?...

Itt voltak az évente ismétlődő 1944-45-ös megemlékezések. Alkalmi beszédek, amelyek üzenete általában a szerb–magyar megbékélésről szól, ám telis-tele kegyetlen tényekkel, amelyeket a szerb politika nyilvánosan nem ismer el, relativizálja az adatokat, ha csak lehet, el is hallgatja. Hogy is mondták például júniusban a szerb állami televízió esti híradójában Áder János és Tomislav Nikolić zsablyai–csúrogi közös főhajtásáról tudósítva? Hogy a magyarok a Sajkás-vidéken megöltek legalább négyezer szerbet, a szerbek meg a vérbosszú idején néhány száz („nekoliko stotina“ ) magyart. Azok a kollégák, akik nem ismerik a témát, legalább a Vajdaság Ma szerb hírválogatásából láthatták, hogy mekkora csúsztatásról van szó. Na és 1848? Az alkalmi ünnepségekről szóló hírek szerb változatában minden évben feltétlenül igyekszem tudatni, hogy az igazság a magyar forradalmárok oldalán állt, de itt élő szerb szomszédaik is ellenük fordultak, s ennek ellenére a magyarok csak az orosz cár beavatkozásakor kényszerültek fegyverletételre. Vagyis hogy a történelem megannyi sérelmet cipeltet, és ahhoz, hogy a ma jó legyen, az elfojtás és tagadás helyett ezekkel a sérelmekkel meg kell békélni mindkét oldalon. Ami persze nehezen megy, és még olyan ártatlannak tűnő kegyeleti esemény kapcsán is felborzolódnak a kedélyek, mint egy köztéri szobor felállítása. Ez volt a Damjanich-ügy 2011-ben Adán, amikor emlékművet állítottak a szerb származású magyar honvédtábornoknak, aradi vértanúnak. A szerb politikum – jó alkalmat látva – ismét felhördült a magyarok ellen, elhallgatva, hogy 1848 a szerbek számára az elszakadás politikájának magyarok elleni véres megnyilvánulása volt, eközben a múlt század 90-es éveiben tömegével vitték a vajdasági magyarokat a délszláv háborúba, hogy harcoljanak a szlovénok, horvátok, bosnyákok, albánok elszakadása ellen a szerb oldalon... A Vajdaság Ma volt az a hely, ahol szerbül is emlékeztetni lehetett erre, párhuzamba hozva, hogy a szerbek a szerb tisztek vezette jugoszláv hadsereg által lojalitást vártak el a vajdasági magyaroktól, miközben elítélik a szerb Damjanich honvédtábornok magyarok iránti lojalitását... Aztán itt vannak az évente ismétlődő augusztus 20-ai ünnepségek: a vonatkozó híreket fordítva évente jó alkalom kínálkozik emlékeztetni arra, hogy nem tegnap érkeztünk, hiszen szálláshelyünkön a több mint ezeréves Magyar Királyság és a több mint ezerszáz éves magyar állam alapjaira támaszkodunk.

Mindez, persze, apróságnak, jelentéktelen morzsának tűnik, és végeredményben egy rovat önmagában nem is hárítja el az igazi és őszinte szerb–magyar megbékélés akadályait. De minél többet tudunk egymásról és minél több felismeréssel szembesülünk önmagunkról, annál inkább el tudjuk fogadni egymást. Ennek a folyamatnak – szerintem – szerves tartozéka a szerb rovat is, együtt az itt elbeszélt, tényekkel szembesítő egy-egy mondatával. A szerb nyelvű hírválogatásnak azon része pedig, amely a vajdasági magyarok és általában a magyarság jelen politikai törekvéseiről és elképzeléseiről, közéleti eseményeiről és sikereiről szól, lényegében egy olyan nyitott könyv a szerb közvélemény előtt, amelyből kiolvashatja, hogy dacolva fogyatkozásainkkal, kényszerű elvándorlásainkkal, gazdasági vergődéseinkkel és anyanyelvvesztéseinkkel, alapjában véve élni akaró és jövőjében bizakodó, életképes közösség vagyunk.