Érje meg a huszadikat is!

J. Garai Béla


Egy híján tíz

Márton Attila

Rizsányi Attila
Rizsányi Attila

Döntő fordulat előtt a szerbiai, így a kisebbségi tájékoztatás is

Hányadán állunk médiaügyben? Országosan is, de főleg kisebbségi szempontból. Ez volt a beszélgetésünk témája Szerencsés Zsuzsanna médiaszakértővel, a Szabad Európa Rádió tudósítójával, aki a kezdetekkor a Vajdaság Ma hírportál szerb rovatának a szerkesztője volt.
A A A A
Döntő fordulat előtt a szerbiai, így a kisebbségi tájékoztatás is : illusztráció

Az egyik nemrégiben elhangzott előadásában döntő fontosságúként határozta meg a jelen pillanatot a kisebbségi tájékoztatás vonatkozásában. Az elfogadás előtt álló médiatörvények miatt látja így?

- Pontosítok, fordulóponton van az egész szerbiai médiaszíntér, amely természetesen magában foglalja a kisebbségi, illetve a vajdasági magyar tájékoztatást is. Véleményen szerint az állapotok több mint súlyosak, teljes a káosz az egész médiaszíntéren, és ez az idő előrehaladtával egyre csak fokozódik. Itt nem csak gazdasági, hanem komoly szakmai és etikai válságról beszélek: tekintélyvesztésről, a pluralizmus, a véleményütköztetés hiányáról, az erőteljes pártfüggőségről, illetve más hatalmi központokhoz való elkötelezettségről, és véleményem szerint tombol az öncenzúra is. Mindezt összevetve, illetve ha arra gondolunk, hogy a három alapvető médiatörvény elfogadása előtt áll Szerbia, ahol a médiareform további útját kell megtalálni éppen ezeknek a törvényeknek a segítségével, akkor szerintem igenis fordulópont a jelenlegi pillanat.

Mint ahogyan az élet, a társadalom annyi szegmensében, a médiában is igen gyakran a pénz hiánya okoz különböző gondokat. Milyen irányban kellene elmozdulni ennek a problémának a megoldása érdekében?

- A pénz mindig ott rejtőzködik a háttérben. Tíz éve ugyan megkezdődtek a médiareformok, hat évvel ezelőtt azonban ezeket a folyamatokat le is állították, s azóta a sajtó állapotát úgy definiálhatjuk, hogy nincsenek egyforma helyzetben a médiumok, a piac pedig nem működik. Az alapvető érték a tájékoztatásban, amelyet az állam pénzelni lenne hivatott, a közérdek, és ha a kisebbségi tájékoztatásról beszélünk, akkor megállapíthatjuk, hogy az egyértelműen közérdek.

Éppen arról szól tehát ez a történet, hogy meg kell próbálni egyenlő feltételeket teremteni a médiumok számára, világosan elmondani, mit jelent a közérdek a tájékoztatásban, s azt pénzelni. Ez a szempont, ez a hozzáállás rendkívül fontos a kisebbségi nyelvű tájékoztatás esetében annál az egyszerű oknál fogva, hogy a helyzete miatt nem lehet önfenntartó, ezért az államnak kell szavatolnia a biztos működését és fennmaradását. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy megfelelő és megnyugtató válaszokat tudjunk adni ezekre a kérdésekre.

Az Ön által említett káoszt idézi az is, ha – elvonatkoztatva a probléma mélységétől, csak a nyilatkozatokat szem előtt tartva – azt figyeljük, hogy a két közszolgálati RTV esetében az állami pénzelés visszaállítására panaszkodnak többen is, közben pedig a kisebb, állami pénzből működő sajtóorgánumok attól tartanak, hogy a privatizáció miatt megszűnhet az állami támogatásuk.

- Igen, a közszolgálati rádió és televízió külön kategória. A két RTV számára közszolgálati szerepet írnak elő a készülő jogszabályok is. Egyértelműen negatív a véleményem arról, hogy a törvénytervezet, igaz, csak kétéves ideiglenes időszakra, de költségvetésből történő pénzelést irányoz elő a számukra, mert úgy tartom, hogy amint a költségvetésből pénzelnek egy közszolgálati médiumot, az azonnal politikai függőséget tesz lehetővé.

A többi médiummal kapcsolatban viszont azt gondolom, hogy nincsenek egyenlő helyzetben, és ez a sok vita arról, hogy privatizálni kell-e az állami tulajdonban levő médiumokat, túlságosan is leegyszerűsített, fekete-fehér képet nyújt, amelyben nem a lényegről beszélünk. A lényeg a tájékoztatás tartalma és a közérdek kellene hogy legyen, viszont ebben a pró és kontra vitában olyan képet láthatunk, amelyben a kisebbségi elitek képviselői a kisebbségi tájékoztatás jövőjének szavatolását kizárólag az állami tulajdonban látják. Szerintem ez a meglátás téves, mert nem állami tulajdonról kell hogy legyen szó, hanem arról, hogy az állam köteles pénzügyileg támogatni a kisebbségi tájékoztatást és szavatolni a jövőjét. Hogy létezik az, hogy például a magánkézben levő Beta hírügynökség naponta szolgáltat magyar nyelvű híreket is, a Tanjug pedig, amely állami tulajdonban van, még csak meg sem próbálta ezt. Tehát nem csak az állami tulajdon garantálhatja a kisebbségi tájékoztatást. Úgy látom, az állam jelenleg retorikában és jogszabályok tekintetében elkötelezettséget mutat a kisebbségi tájékoztatás iránt, viszont a gyakorlatban sajnos sokkal kevésbé érdekli. Példa lehet erre az is, hogy a szerbiai médiastratégiában mindössze 22 sor szól a kisebbségi tájékoztatásról.

Egyrészt tehát a fekete-fehér kép a fő probléma, továbbá az, hogy az egyik fél részéről sem észlelek elég hajlandóságot az igazán megnyugtató válaszok keresésére. Amikor hat éve a Koštunica vezette kormány leállította a médiaprivatizációt, egy hónappal később az állami vezetőség azt üzente a közvéleménynek, hogy elkötelezi magát a médiaprobléma megoldása mellett. Elég annyit hozzáfűzni ehhez, hogy 2008 januárja óta az égvilágon semmi nem történt. Ma pedig, az új médiatörvények elfogadása előtt, ugyanazokat az érveket halljuk, de nem emlékszem egyetlen komoly próbálkozásra sem, amely szakmai dialógushoz vezetne, csak olyan válaszokat hallunk, hogy valaki ellenzi vagy támogatja-e a privatizációt.

Személy szerint azt nem értem, hogy egyesek érvei szerint a magánosítás miért veszélyezteti a kisebbségi tájékoztatást, hiszen miért ne lenne mondjuk a szerkesztőség – amely egy ilyen tulajdonjogi változás esetében szintén tulajdonossá válhat– érdekében a munkájának további biztosítása? Vagy miért nem halljuk azt az adott önkormányzatoktól – amelyek egyébként hevesen hivatkoznak a közérdekre –, hogy más tulajdonjogi viszonyok között is ugyanilyen mértékben, vagy akár még nagyobb mértékben is támogatnák ezt a bizonyos közérdeket?

A privatizációban, illetve a kisebbségi médiatérben fontos szerepet töltenek be a nemzeti tanácsok is. Ez egyszerűsíti vagy még tovább bonyolítja a helyzetet?

- A nemzeti tanácsok már 2004 óta komoly alapítói szerepet kaptak a kisebbségi nyomtatott médiumokban, az utóbbi időben mindez intenzívebbé vált. Kérdés, hogy állami szervként vagy hogyan kell értelmezni a nemzeti tanácsokat, de ez egy másik vita témája. Ami itt fontos és gond, hogy a társalapítói jogokkal a nemzeti tanácsok komoly és nagy jogosítványokat kaptak, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a jogszabályok értelmében nem tartoznak semmilyen felelősséggel. Tehát a szerkesztési autonómia, a szerkesztéspolitikai függetlenség vonatkozásában ezekben az esetekben komoly dominanciáról, monopolhelyzetről beszélhetünk – én ebben látom a hibát, tehát abban, ahogyan megvalósítják a társalapítói szerepüket, nem pedig abban, hogy alapítókká váltak.

És miközben a médiumok a jövőjük biztosítására összpontosítanak, mi van az olvasóval, hallgatóval, nézővel? Objektív forrásból tájékozódhat-e például egy vajdasági magyar polgár?

- Tudni kell, hogy a kisebbségeknek törvényben szavatolt joga van a „teljes körű és pártatlan tájékoztatásra”. Szerintem ez az, ami nem történik meg. Nem teljes körű és nem pártatlan a tájékoztatás. Akkor mi van a médiafogyasztóval? Ha nem találja meg azt, ami alapvető mércének számít, a pluralitást, a véleményütközést, akkor csakis azt teheti, hogy megpróbál minél több médiumot követni, akár más nyelven is.

A szakmai gondok mögött is részben pénzügyi problémák állnak, hiszen sokszor a munkakörülményekkel kell foglalkozniuk az újságíróknak is, a káderhiány kérdésének pedig külön szegmense a fiatal munkatársak alkalmazása és képzése.

Az egyik tavalyi felmérés adatai egyértelműen azt mutatták, hogy az újságírók háromnegyede a legszívesebben más szakmában dolgozna. Ez már magában is arról tanúskodik, hogy milyen állapotok uralkodnak a médiában. Az újságíróknak sem pénzügyi, sem etikai elégtétele nincs a szakmában. A fiatal újságíróknak azt tanácsolom, próbáljanak a saját fejükkel gondolkodni, több forrásból tájékozódni, és mindig az alapvető szakmai mércéket szem előtt tartani. Ahhoz tartsák magukat, s mindig tudják, hogy ők újságírók, azok akarnak lenni, nem pedig aktivisták, illetve nem nemzeti aktivisták adott esetben.

A kisebbségi tájékoztatás kapcsán abban látom a veszélyt, amikor közösségi érdekvédelem címén a média megszűnik szakmai szempontok alapján tájékoztatni, amikor egy szimulált valóságképet nyújt a médiafogyasztónak. Úgy látom, ennek sajnos megvannak a negatív következményei a vajdasági magyar nyelvű tájékoztatásban is. Az újságíró legyen újságíró, és ne más, vagy válasszon más szakmát. A legnagyobb problémának a pluralitás nagymértékű hiányát, a szakmai szint zuhanását látom, továbbá a magyar nyelvű tájékoztatás esetében a tájékoztatás erőteljes centralizáltságát is.

Fontosnak tartom a vajdasági magyar tájékoztatás vonatkozásában azt, hogy egyáltalán milyen tájékoztatást képzel el magának ez a közösség és a nemzeti tanácsa, illetve milyen stratégiát irányoz elő. Ami a vajdasági magyar médiastratégiát illeti, nagyon elmarasztaló véleményem van róla, hiszen a több mint 16 000 szavában egyszer sem említi a függetlenséget vagy a szerkesztési autonómiát, így nem nyújthat kedvező perspektívát, nem beszélve arról, hogy egyes tételei a gyakorlatban nem valósulnak meg. Gondolok itt elsősorban a tájékoztatás színvonalának emelésére, mint stratégiai célkitűzésre, ami nem csak hogy nem valósult meg, hanem további romlás figyelhető meg ezen a téren.

Mennyire tartja fontosnak az a közösség a teljes körű tájékoztatást, amely nemzeti tanácsának tájékoztatásra vonatkozó pályázatán sokkal kisebb összeget ad például a kistérségi médiumok működésére, mint amennyit saját reprezentációs kiadásaira szán? Hiszen az idei évre az MNT költségvetése közel 2,5 millió dinárt irányzott elő reprezentációs költségekre, a kistérségi médiumoknak szánt pályázati támogatás összege pedig valamivel több mint 1,6 millió dinár. Milyen prioritásokról beszélünk, amikor, teszem fel, egy hetilap akkora összeget kaphat csak, mint amennyit a nemzeti tanács a költségvetésében úgynevezett biodekorációra szánt?

A többihez képest újabb szereplőnek számít a vajdasági magyar tájékoztatásban is az internetes média. A közösségnek mennyire sikerült élnie ezzel a lehetőséggel?

- Visszautalnék a pluralitás fontosságára. Ilyen szempontból az internetes médiumok jelentős szerepet töltenek be, mert bővítik a tájékoztatási lehetőségeket, amelyek külön jelentőséggel bírnak akkor, amikor ilyen függetlenségét vesztett médiarendszerrel van dolgunk. Valójában az egész szerbiai médiaszínteret tekintve is megállapíthatjuk, hogy egyedül az interneten találkozhatunk igazán független újságírással.

A Vajdaság Ma hírportál szerb nyelvű rovatának első szerkesztője volt, több éven át végezte ezt a munkát, mégsem hiszem azt, hogy szubjektív véleményt mondana a hírportállal kapcsolatban.

- Mondhatnám azt is, hogy kisebb, mellékesebb munkatársa voltam a Vajdaság Mának, viszont azt a munkát végeztem, amit akkor és ma is nagyon fontosnak tartok: a hírek válogatását és közvetítését a többségi közösség felé. Azóta is úgy tartom, hogy ez egy sokkal fontosabb feladat, mint amilyennek látszik, főleg ebben az önkörökbe részben bezárkózott közegben.

A Vajdaság Mával kapcsolatban már azt nagy eredménynek látom, hogy létezik és egy évtizede végzi munkáját. Úgy érzem, a szerepe különösen fontos a pluralizmus biztosítása tekintetében, annál a ténynél is fogva, hogy jóformán még mindig az egyedüli magyar internetes újság itt a Vajdaságban. Egy szigorúan központosított és ellenőrzött tájékoztatásban minden ilyen médiumnak, így a Vajdasági Mának is fontos szerepe van abban, hogy más véleményeket tud közvetíteni, dialógust tud létrehozni, ami egyértelműen hiányzik a klasszikus platformok többségéből.