Mesél a szerb rovat
Friedrich Anna
Lógok a neten
Náray Éva
Döntő fordulat előtt a szerbiai, így a kisebbségi tájékoztatás is
Eladjuk-e a meccset?
Sok internetes médiumnál már bevált a fizetős modell
A Vajdaság Ma első vezércikke
Akiknek írásaival találkozott az Olvasó az egy évtized alatt
Lógok a neten
Amikor a szerkesztő felkért jegyzetírásra az egy évtizedes fennállását ünneplő VajMa ünnepi oldalára (lám, ez is milyen furcsa, annak idején ünnepi számokat csináltunk, valódi, nem „gépbe vert” kéziratokkal, a leadási határidő közeledtével egyre idegesebb szerkesztőkkel, a nyomdából fel-felnéző nem kevésbé türelmetlen nyomdászokkal, s olyan „igazi”, hamisítatlan szerkesztőségillattal), akkor beugrott a cím. Mint a filmben: A hírek szerelmese. Mondom magamnak, jó lesz ez, fedi a lényeget. Aztán eltűnődtem, igen, hírfüggők, mondanám a hírek szerelmesei vagyunk mi itt mindannyian, de hát a főszerkesztő mégsem Robert Redford, én pedig pláne nem vagyok Michelle Pfeiffer, de főként a film és a jelen valóság nem fedi egymást.
A történet merőben más. A munkánk is. Míg korábbi munkahelyünkön naponta összefutottunk, az elmúlt majd’ két és fél év alatt egyszer találkoztam személyesen. Van olyan munkatársam, akivel soha. És vannak kedves ismerősök, akikkel itt találkoztam újra, évekkel azután, hogy egy másik szerkesztőségben naponta megvitattuk az élet nagy dolgait. De virtuális találkozások ezek, mert a virtuális térben „létezünk” mi, VajMások mindannyian, ott „találkozunk”, utasítunk, örülünk, feddünk, panaszkodunk, javítunk, összevitatkozunk és megbékélünk..., vagyis mindegyikünknek van egy virtuális, szerkesztőségi élete. Miközben olyanok vagyunk, mint egy család. Egy nagy olasz virtuális család.
Lógok a neten, mint Karinthy diákja a szeren. Szélsőséges esetekben akár napi 18 órát is. Kisfiam ezt szóvá is tette, amikor megjegyeztem, hogy a számítógépes játékokon túl is van élet. Azt mondta: „Te sokkal többet játszol!”
Amikor a nyolcvanas évek legelején beléptem első munkahelyemre, egy „igazi” szerkesztőségbe, két nap alatt megértettem, mit is jelent valójában, amivel akkori főnököm útnak indított: Munkaidő nincs, munka van. És ez belém ivódott, ma sem tudok másként tekinteni a munkára, sokan nem is szívlelnek emiatt.
A Vajdaság Mánál ezt a „munka van, munkaidő nincs”-et tökélyig lehet fejleszteni. Munkaidő nincs, net van, munka is van, amennyit az ember csak elbír. Vagy amennyit kitűz maga elé.
Ez az otthonról végezhető munka. Ami roppant praktikus egyfelől, hiszen lehet közben főzni, mosni, gyereket nevelni, kertészkedni, csak nem nagyon, mert folyamatosan vetni kell egy pillantást a gépre, hiszen még soha nem az előre bejelentett eseményektől nőtt az olvasottságunk. Másfelől, az embert hajlamos ez a munka elvinni valami egészen más dimenzióba, így lesz belőle a „hírek szerelmese”, aki csak azt nézi, hogy minden fontos hírt levadásszon, ha kell, lefordítson, összevonjon, megszerkesszen, képet találjon hozzá és lehetőleg szűkebb-tágabb környezetében elsőként tegye fel hírportáljára. S ha ez sikerül, akkor jó. Nagyon jó. Több mint három évtizedes munkatapasztalattal a hátam mögött is minden egyes alkalommal tudok neki örülni.
Végezetül komolyan vagy kevésbé komolyan mesélhetnék arról a két és fél évről, mióta a VajMa szó szerint az életem része, de mit tudnék én mondani azokhoz képest, akik kerek egy évtizede gyűrik az ipart?
Csak kívánni tudok. Magamnak, fiatal és örökifjú munkatársaimnak, no és persze olvasóinknak. Találkozzunk, örüljünk, feddjünk, panaszkodjunk, vitatkozzunk, „klikkeljünk” még sokáig a virtuális térben. Mint egy család. Mint egy nagy olasz virtuális család.